Szilencium
Elmosolyogtam egy amerikai szenátor nemrég tett kijelentésén, miszerint nemcsak a maroktelefonon csevegő sofőröket, hanem a gyalogosan telefonálókat is bírságolni kellene. Pedig, ha jól meggondoljuk, van benne valami. Kommunikációtól hangos világunkban a szavak inflációjának vagyunk tanúi. Pletykálunk és sms-ezünk naphosszat, fecsegünk és kritizálunk, túlbeszéljük egymást és vitázunk, dicsekszünk és panaszkodunk, be nem áll a szájunk a szócsépléstől. Semmitmondó, megalapozatlan hírek, információk és sztorik kelnek szárnyra, mert szeretjük hallani, megtoldani és továbbújságolni.
Megbújunk a szavak mögé, jól becsomagolt, értéktelen mondanivalónk nem kötődik az igazsághoz, inkább a kibeszélő-show ragálya terjed utcán és irodában, kávézóban és gyűlésteremben egyaránt. A média is ebből él, a pszichológusok is jól keresnek, a politikai szájtépés már megszokott cirkuszi mutatvány. S mégis csodálkozunk, hogy mások nem adnak szavunkra, mi sem hiszünk nekik, bármit is mondjanak. Véleményünk már nem tükrözi az igazságot, legfeljebb vélt igazunkkal hozakodunk elő. Nem megoldottuk a problémát, csak elkentük azt szavakkal. Visszaéltünk nyelvünkkel, öltünk is vele. Megöltük a csendet, eltemettük az igazságot.A buddhisták szerint az üres beszéd, a legnagyobb vétek. A karthauzi szerzetesek hallgatási fogadalmat tesznek, mert úgy vélik, a csendben közelebb kerülünk Istenhez. Ismerős az a – szintén szerzetesi – gondolat, amely főleg lelkigyakorlatok idején kerül előtérbe, csak akkor beszélj, ha mondanivalód beszédesebb a csendnél…
A középkorban az udvari bolondot azért tartották a királyi udvarban, hogy kimondja az igazságot. És közben senki sem vette komolyan. Legföljebb a király.
Annak idején a Szabad Európa rádió egyik műsora az Illés együttes zenéjével indult: a szó veszélyes fegyver…
Isten szavával teremt. Nevét viszont nem árulja el, mert visszaélnénk vele. Legyen elég az, hogy ő az, AKI VAN. A tudósok szerint nemcsak azért nem mondhatjuk ki nevét, mert az szent, hanem mert kimondva könnyen hatalmunkba kerítenénk. De szavát meghallhatjuk. Igéje vesénkig hatol, olyan, mint a kétélű kard. Néha bibliaolvasáskor, vagy a vasárnapi igehirdetés alatt lelkünkbe hasít a felismerés: ez nekem szólt. A pusztai megkísértésnél Jézus magának a sátánnak adja tudtára, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, mely Isten szájából származik. Jót, igazat mondani maga Isten igéje tanít meg. Nyelvédesanyánk, ez a gyönyörű magyar nyelv, a valóság árnyalataiba is bevezet.
Nem mindegy, hogy valaki beszél, vagy mond is valamit. Már a hangsúly, a hanghordozás, a hanglejtés is elárulja, hogy szeretjük-e, ismerjük-e nyelvünket, ill. hogy mit és hogyan akarunk mondani.
Nyelv nélkül nem volna vallás, nem volnának mítoszaink, nem volna bölcselet, nem volna tudomány. Kapcsolataink elszegényednének. Elveszítenénk szabadságunkat – állítja Hankiss Elemér. Paul Ricoeur meg hozzáteszi: az az élet, amelyet nem mondunk el magunknak vagy másoknak, nem igazán élet.
Van-e egyáltalán arany középút, amelyen járhatunk? Hiába s méltatlanul ne élni vele, magyarán ne fecsegni annyit, de mégis, ha megszólalunk, akkor az építő, simogató, gyógyító balzsam legyen azoknak, akinek mondjuk?
A szabados, szószátyár környezet ugyan nem segít ebben, de megérné adni annyit magunkra, hogy időnként, rendszeresen megregulázzuk mondandónkat. Módunkban áll, hogy fegyelmezzük csapzott gondolatainkat, határt szabjunk a véleménynyilvánítás parttalan szabadságának. Hogy ha lehet, inkább a jót, a szépet mondjuk tovább és terjesszük magunk körül, és kerüljük a meggondolatlan, sértő kijelentéseket. Ez is lelkiség, önuralom, emberi méltóság kérdése. Szent Jakab apostol a nyelvet kicsiny tűzlánghoz hasonlítja, amely ha felcsap, egy egész erdőt fel tud gyújtani. Biológiai szempontból is egyik legerősebb „végtagunk”. Be jó lenne, ha kevesebbet beszélnénk, és többet cselekednénk. Ha inkább szeretnénk csendben maradni, és magunkkal szót érteni, mint káros szócsatákban, értelmetlen szövegelésben egymást fárasztva. Azt hiszem, nem csak hangulatunk, életünk is beszédesebbé válna. Kiüresedett szavak helyett mondanivalónknak súlya lenne. Szívünkön-agyunkon átrostált szavainkból áldás fakadna.
