Központ
2017. augusztus 17. csütörtök, Jácint
Helyenként felhős
Csütörtök
Helyenként felhős
Derült
Holnap
Derült
Derült
Szombat
Derült

„Úgy kell mainak lennünk, hogy az jó ideig helytálljon”

Központ augusztus 24, 2011 Egyéb

„Úgy kell mainak lennünk, hogy az jó ideig helytálljon”

beszélgetés Jánosházy Györggyel, az anyanyelv „tornamutatványosával”

Janoshazy_k

 Jánosházy György (szül. 1922. június 20., Kolozsvár) Marosvásárhelyen élő költő, műfordító, rendező, színikritikus, szerkesztő. Egyfajta hitvallás ez a beszélgetés, átszűrve időkön, korokon, művészeten, barátságon – egy egész életen. Emlékek nyomát követtük, de mindig a jelenből figyelve.

 

Olcsó a vers című szonettjében keserű léttapasztalat fogalmazódik meg: a bizonytalan költői egzisztencia. Változott-e a költői szerepvállalás a pályakezdéséhez viszonyítva?

– Ahogy a vers értékelése, a költői szerepvállalás is nagyon megváltozott az idők folyamán. A  költő a maga szellemi légkörével fontos alkotóeleme, forráspontja volt a társadalomnak. Mára sokat veszített társadalmi súlyából, nem tudja ugyanazt a funkciót betölteni. Ő inkább csak áldozat féléje ennek az átalakulásnak, hiszen a változó kor idézte elő, hogy szerepvállalása kicsit más képet öltsön. A jelen perspektívájából, bármennyire is fáj, a költő a múlt fölöslegesnek érzett maradványa. Szükség volna rá, de nincs mód arra, hogy ez kitapinthatóvá és valósággá váljék. Én hiszem, hogy a költői szerep vissza fogja nyerni jelentőségét. A történelem is ezt igazolja, hiszen nem lineárisan alakul, hanem hullámvonalban, magas és mély pontok váltakozásával. Ezek nem megszabott ritmusban, de szükségszerűen váltják egymást. Kétségtelen, hogy most mélyponton vagyunk. Ha ez az állapot a lehető legmélyebb pontot is eléri, akkor a mozgás irányt változtat, megindul ellenkező irányba, vagyis felfele. Azután megint halad egy darabig, amíg elér valamit, akkor megint kimerül, és megint vissza. Ilyen ez a játék, mint a harmonika.

Janoshazy

– 2002-ben nyilatkozta a Népújságnak: „Miért is ír valaki verset? Könnyebb volna megmondanom, hogy miért nem írtam verset évtizedeken keresztül, az emlékezetes 1989 tavaszáig.” Mi volt az oka a hallgatásnak? Mi történt 1989 tavaszán?

– Volt egy hosszú hallgatásom a sztálinista évek alatt. Amikor én fiatalon bekerültem a sztálinista érába, másképp láttuk ezt: vártunk tőle valamit. A hitleri korszakból jöttünk, és ez mindent megmagyaráz. A borzalom után jött valami, ami mást állított önmagáról. A változás lehetősége joggal és természetszerűleg reményt keltett az emberben, és próbált ebbe az újba illeszkedni, költőileg is. Aztán látni kezdtük belülről a rendszert, kezdtük megismerni a változás értékét, értelmét, természetét, és kezdtünk másképp viszonyulni hozzá. Sokan folytatták, nem tudom mennyi hittel vagy hit nélkül. Én egy adott pillanatban rájöttem, hogy nem tudom csinálni, és akkor mást nem lehetett. Az egy olyan korszak volt, amikor, ha az ember nagyon mást akart csinálni, az életével játszott. Maximum annyit tehetett, hogy nem csinálta azt, de nem tehette az ellenkezőjét. Nem lehetett látványosan más, disszidens, tehát a rendszer ellenében gondolkodó. Gondolkodhatott másképp, de ezt meg kellett tartania magának. Az ember tragédiája című tanulmányom esetében kínszenvedés volt ezt közelről tapasztalni. A kész szöveget, nem is tudom már hányszor kellett átdolgozni, mert közben megjelent a magyar párt ideológusaitól is egy tanulmányfélének álcázott valami, ami politikailag szögezett le dolgokat. Aztán az 1980-as évek elején jött a levegőváltozás, érződött, hogy az ember már tényleg többet mondhat, ha nem is teljesen úgy, ahogyan szeretné, de bizonyos formában sok mindent kimondhat. Akkoriban megint kezdtem értelmét látni a versírásnak. A hallgatás időszakában is foglalkoztam irodalommal: fordítottam. Talán a fordításban éltem ki a versírás szükségét. Az új korszakomban teljesen a szonettre specializáltam magam. Azért kötöttem ki a szonett formánál, mert utálom a fecsegést, a mellébeszélést. A szonett a tömörség kifejezésének eszményi formája, egy ideális matematikai képlet arányait hordozza. Az aranymetszés szabályának költői változata, amely lerázta magáról azokat a fölösleges dolgokat, melyek nem illettek a képlethez.

– Az Aranylámpás című szonett Székely János emlékének szól. A vers hangvétele arra enged következtetni, hogy szoros barátságban voltak…

Ha lehet Székely Jánossal kapcsolatban ezt a szót használni, hogy barátság, akkor én a nagyon kevés barátja közé számíthattam magam. Rendkívül zárkózott ember volt, befele élő, aszkétikusan magányos és szigorú, a szó hagyományos értelmében nem barátkozott. Nagyon jó volt a viszonyunk, ahogy mondani szokás, egy hullámhosszon voltunk. Alapvető kérdésekben, társadalomfilozófiai, elvont filozófiai és művészetelméleti kérdésekben lényegében egyetértettünk. Nem volt köztünk nézeteltérés, a szerkesztőségben is jól együtt tudtunk dolgozni. Nekünk, sajtóban dolgozók számára kitalálták, hogy a bukaresti pártegyetemre kell járnunk kétévente továbbképzésre, ami egy nagy humbug volt. Volt rá példa, hogy együtt mentünk, sőt, együtt is laktunk, ami nagy dolog, mert kevés emberrel lett volna hajlandó egy fedél alatt lakni. Miután meghalt, nagy problémát jelentett az eltemetése. Különböző javaslatok születtek a temetés körül, melyek ellen volt felesége, Varró Ilona tiltakozott. Egyedül engem fogadott el arra a funkcióra, hogy búcsúztassam… Ezek után természetesen nem egy, több verset is írtam az emlékére. Egy számomra pótolhatatlan embert vesztettem el. Székely János egy részem. Vele nem kellett összebeszélnünk, hogy tudjuk, a másik mire gondol. Ez az egyformán gondolkodás nagyon sokat jelent az értelmiségi pályán.

– 2009-ben a Mentor Kiadó munkatársa, Gálfalvi Ágnes méltatta műfordítói tevékenységét: „Jánosházy Györgyben azt az embert tisztelhetjük, aki mindig a teljesség igényével ül íróasztalához, és ezzel az igényességgel tekint a világirodalomra is.” Mit jelent műfordítóként az igényesség?

Valóban, ha valami jellemző rám, akkor az a néha túlzottnak mondható igényesség. Ez jelenti a mű és a műalkotó iránti tiszteletet, olyan értelemben, hogy az illető szerző szándékát, gondolkodását, a meg sem fogalmazott mondanivalóját próbálja felszínre hozni az ember. A mondanivaló, az eszmeiség, az a belső motiváció, ami írásra késztette a szerzőt, és arra, hogy úgy írja meg a művét, ahogyan megírta. A másik feladat az egyéni jegyeinek megőrzése. Úgy is lehet műfordítani, hogy az ember teljesen kimossa a művet eredeti formájából, csak a gondolatot őrzi meg pucérságában. De a gondolat így már nem igazán a szerzőé, hiába gondolta ugyanazt, mert nem úgy gondolta. Ezt az „úgy”-ot kell megragadni, kitapintani és megérezni, átérezni kell, csak úgy kispekulálni nem lehet. Engem az igényes műgond vonz, csak akkor szeretek foglalkozni valamivel, ha az nehéz, problémás, ha gondot okoz nekem. Ha problémát jelent a gondolat megfejtése, és az, hogy – nem csak a láthatóság értelmében – megtaláljam a megfelelő külső formát, a nyelvet, amelybe a nyelvi sajátosságokat átültethetem. Mindig nagy gond, hogy ezekből a sajátosságokból mit tud visszaadni az ember, esetleg milyen más hasonló értékkel tudja helyettesíteni, hogy azt megfelelő módon pótolja, és tükrözze a mű igényességét. Nem tehetségről van itt szó, hanem a nyelv adta lehetőségekről. Minden nyelvnek megvannak a maga lehetőségei. Előfordul, hogy több lehetőségem van, mint volt a szerzőnek, és az is előfordul, hogy jóval kevesebb lehetőségem van, mint neki volt, ugyanazon a helyen. Nagyon jó érzés, ha túl tudok tenni a szerzőn valamilyen szempontból, mert a nyelv több mozgásteret enged, és nagyon rossz érzés, amikor valahol nem lehet, mert a nyelv nem engedi. Az igényesség ennyit jelent: megőrizni a maximumot gondolatilag, hangulatilag, zeneileg. Mindig körülvett a zene, ezért nagyon érzékeny vagyok a zenei hangzásra. Vigyázok, hogy amit leírok, ne csak a szem számára legyen könnyen olvasható, hanem a hangos olvasása is kellemes legyen. Főleg a lírában fontos az énekelhetőség, hogy a lírai szöveg megőrizze az emlékét annak, hogy valaha énekelték. Drámai szöveg esetén a mondhatóság problémája bukkan fel. Amikor drámai szöveget fordít valaki, sosem szabad megfeledkeznie a színészekről, akik mondani fogják. Mindez igényesség kérdése. Mint ahogyan az is, hogy a szerző eredeti nyelvéből próbáljon átmenteni valamit, ami sajátossá tette. Alakítsa ki a magyar nyelvét úgy, hogy az is legyen az ő nyelve. Ha helyesen fogjuk fel a feladatunkat, akkor ezek az igényességi problémák követelmények. Követelmények, melyeknek személyes elvárássá kell válniuk. Persze, van egy olyan faktor is, hogy tehetség, amiről nem szabad megfeledkezni. Ami vagy van, vagy nincs.

– A drámák magyarítása ön szerint azért fontos, mert a színházak idegenkednek a régi, poros fordításoktól. Mi lehet az oka annak, hogy drámafordításait mégis ritkán játsszák?

– Ennek két oka van. Az egyik, hogy én azon kevesek közé tartozom, akik soha semmilyen lobbira nem törekedtek, idegenkednek az önreklámtól. Az értéknek, ha jó, ha megérdemli, önmagának kell utat törnie, a gyengének meg el kell hullnia. Én sosem kerestem szószólókat, akik értem itt vagy amott szót emeltek volna. A másik ok, hogy akik programra tűzik a színházelőadásokat, nem olvasnak. Valaha rengeteget olvastak, ismerték az új fordításokat, tisztában voltak vele, mi van a piacon. Most nem így van. Csak a Shakespeare-összkiadást ismerik, nem olvasnak más szövegeket. Nagyon kevesen olvasnak, csak más szakemberek. Ilyen szempontból nem panaszkodhatom, hiszen a szakemberek részéről csak elismerést, pozitív visszajelzéseket kaptam. A legpozitívabb az volt számomra, hogy Géher István, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem professzora, angol tanszékének volt docense, első számú Shakespeare-szakértő azt mondta egy pesti újságírónak, aki ezt igyekezett e-mailen közölni velem: „Kalapot emelek Jánosházy Shakespeare-fordításai előtt.” Ha ezt ő mondta, számomra ez jelentette a legnagyobb elismerést Shakespeare-ügyben. A fordítások között tényleg vannak megporosodottak is. Arany János, a magyar nyelv mestere mind költőként, mind műfordítóként a mintaképem. De túl lehet lépni rajta, hiszen ma másként olvassa az ember az angol szöveget, mint ő az akkori lehetőségek között. A színjáték részét, az athéni mesterek műkedvelő előadását például magyar népies formában fordította, ami a mai felfogás szerint abszurdum. Ne felejtsük el, hogy a nem angol nézőnek óriási előnye van az angol nézővel szemben Shakespeare-ügyben. Az angol nézőnek úgy kell néznie, hallgatnia a műveit, ahogy azokat megírta, azon, a ma már több, mint négyszáz éves nyelven. Az évek alatt megváltozott a szótár és a nyelvtan is. Létezik külön Shakespeare-szótár, ahonnan az ismeretlen szavakat ki lehet keresni. Mégsem lehet ezen változtatni, hiszen egy nagy nemzeti költő írta. A magyar olvasónak, nézőnek ezzel szemben az az előnye, hogy egy frissebb fordításban, egy maibb nyelven kapja ugyanezt. Ügyelnünk kell, hogy ez ne olcsó maiaskodás, a maiság hajszolása legyen. Úgy kell mainak lennünk, hogy az jó ideig helytálljon, és méltó legyen Shakespeare-hez, tehát maradjon meg a maga irodalmi színvonalán. A kiindulóponthoz visszatérve, én sosem ajánlgattam senkinek a fordításaimat. A kötetek megjelentek, bárki számára elérhetőek. Elolvashatják őket, és ha úgy gondolják, jobbak a többi fordításnál, akkor azt fogják játszani. Akinek annyira nem ügye a magyar könyv, hogy nem is veszi tudomásul kötetek megjelenését, annak nincs mit mondanom, azt én csak sajnálni tudom.

– A latin, francia, német, portugál, spanyol, olasz, angol, katalán, román nyelv ismerője és tolmácsolója. Hogyan határozódik meg az anyanyelv ebben a nyelvi sokszínűségben?

– Én nagyon könnyen tanulok nyelveket, innen a széles nyelvi skála. Főként az újlatin nyelvek területén tökéletesítettem magam. A második anyanyelvem a francia, abban érzem a leginkább otthon magam. A sors iróniája, hogy legtöbbet angol nyelvből fordítottam, holott utálom az angolt, csak a nagy angol költők nyelvét szeretem. Kizárólag eredeti nyelvből fordítok, mert felfogásom szerint, ha az ember nem eredetiből fordít, nem ismeri az eredeti nyelvet, akkor nem érzékeli és nem tudja befogadni a nyelv sajátosságait. Akkor már nincs értelme az egész fordításnak, mert valami nagyon lényeges fog kimaradni belőle. Mindegyik nyelv másképpen teszi próbára az anyanyelvet. Ennélfogva a műfordítónak az anyanyelven való tornamutatványai gazdagodnak, sokkal változatosabb skálán kell gyakorolnia az anyanyelvét, megoldásokat találnia különböző kifejezésbeli problémákra úgy, hogy közben ezeknek a nyelveknek a sajátosságaira is keressen valamilyen választ, reflexet. A tükörfordítás nyelvromboló, viszont a nyelvi megfelelők keresése a sajátosságok lefedésére rákényszeríti az embert, hogy minél jobban használja anyanyelvét, és mindig otthon maradjon benne. A sokféle nyelvből való fordítás talán előnyösebb is, mert az anyanyelvet nem egy nyelvhez kell idomítani, hanem többféle szellemet kell összhangba hozni az anyanyelvével, úgy, hogy azt a legsajátosabb formájában használja. Hogy ez mikor, milyen mértékben sikerül, az tehetségen, de sok máson is múlik, például a műfordító pillanatnyi hangulatán.

– Van-e átjárás a költő és műfordító, a rendező és színikritikus szerepköre között?

– Egészen más a helyzet, ha az előbbi kérdésben felvetett problémát az alkotó költő oldaláról nézzük. Lehetetlen, hogy a bíbelődő műfordítás ne hagyjon valamelyes nyomokat abban is, amit ő maga ír, gondolati, hangulati, nyelvi, zenei lenyomatokat, emlékeket, amelyek időnként felbukkannak valaminek a kapcsán. A tárolt emlékanyag, a spontán gondolattársítások, amit a sokféle tevékenységből magában megőriz, lehetnek az átjárhatóság kapui. Ezek az emlékek, ha nem is tudatosan, de ott munkálkodnak az ember agyában, kapcsolódnak dolgokhoz, és kapcsolnak a maguk elemeiből is valamit ahhoz, amivel éppen most foglalkozik. A színikritikus minden irodalmi élményt, emléket fel tud használni. Rendezőként operarendező voltam Kolozsváron, ott kevésbé lehetett az irodalmi emlékeket számításba venni. Amikor rendeztem a Hegyek aljánt, még nem ismertem a drámai változatát, azt csak sokkal később fordítottam le. A rendezés és a fordítás között több, mint negyven év telt el. Jó zenei memóriámnak köszönhetem, hogy a szöveg fordítása közben eszembe jutottak a megfelelő operarészek.

– Köztudott, hogy gyermekkorától vonzódik a zenéhez, folyton dallamok járnak a fejében. Hogyan születnek ezek a dallamok?

– A természet engem igazság szerint muzsikusnak alkotott, zenésznek születtem. Nagyon fejlett a spontán dallamalkotó-készségem. Tulajdonképpen, ha egyenesen alakul a pályám, zeneszerzőnek és karmesternek kellett volna lennem, csak nem volt lehetőségem kiképezni magam zenei pályán. Ha az ember nem tudja magát becsületesen kiképezni, inkább ne foglalkozzék semmivel. Zeneelméletet és kottát olvasni persze tudok, de ez már mind amatőr színvonalon történik. Operarendezőként nehezebb zenei műfajokkal foglalkoztam. Ha zeneszerző lennék, biztos nem operetteket írnék, hanem zenedrámákat, ha nem is wagneri, de a kései Verdihez közeledő módon, gondolok például az Othellóra, csak maibb koncepcióban. A zenei memóriám tényleg fantasztikus: egyszer-kétszer hallok egy dallamot, és már tudom is. Kész dallamraktár vagyok, azt se tudom, egyik-másik hol ragadt rám, hogy maradt meg bennem. Volnának dallamok, csak nincs mit kezdeni velük.

– Kolozsváron és Marosvásárhelyen kívül van-e még olyan helyszíne az életének, amihez különleges szálak fűzik?

– Pécs volna az, mert visszamenőleg, történelmileg köt oda a származás, de én már Erdélyben, Kolozsváron születtem és nőttem fel. Pécsre mindig haza megyek. Az anyám is ott van eltemetve. Pécs igazi város, kultúrközpont, a légköre is más. Nem tudom, milyen lehet ott élni. Csak szívesen megyek oda, de hogy szívesen maradnék-e ott sokáig, azt már nem tudom.

Share Button
Ennyien olvasták: 142

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.