Központ
2017. november 18. szombat, Jenő
Eső valószínű
Holnap
Eső valószínű
Helyenként felhős
Hétfő
Helyenként felhős
Havazás
Kedd
Havazás

Vásárhely retró (I.)

Központ augusztus 18, 2011 Egyéb

Vásárhely retró (I.)Retro

 Több mint húsz év telt el a gengszterváltás óta, ezért arra gondoltunk, talán nem ártana a fiatal és nagyon fiatal generációt valamennyire „képbe hozni”: vázolni röviden a ’89 előtti állapotokat, (meg)ismertetni az akkori hétköznapi (és elsősorban vásárhelyi) viszonyokat. De nemcsak a tízen- és huszonéves olvasókat vesszük célkeresztbe; reményeink szerint az idősebbek figyelmét is felkelti a több részesre tervezett visszaemlékezés, és szívesen nosztalgiáznak egy-egy kicsit, velünk együtt. Természetesen meg sem próbálunk átfogó, mindenre kiterjedő és részletekbe menő képet adni az akkori helyzetről, csupán a fontosabbnak és érdekesebbnek vélt dolgok felületes áttekintésére szorítkozunk. Mint ahogy a Ceauşescu-éra teljes huszonöt évét is képtelenség lenne alaposan kielemezni, főleg terjedelmi okokból; a leírtak elsősorban a diktatúra utolsó néhány évére (1984–1989) vonatkoznak.

 

 Szórakozás

Tévé. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepére a tévéműsor napi háromórásra zsugorodott. Este hétkor kezdődött a híradóval, ami nem volt különösebben informatív: kizárólag arról értesülhettünk belőle, hogy merre csámborgott, kit fogadott, hol munkalátogatott az elnöki házaspár; utána jött egy kis lélekemelő népzene, majd nyolckor kezdődött a román, szovjet vagy albán film, amit kisgyerekek és szívbetegek is nyugodtan nézhettek, kábé annyira voltak izgalmasak, mint a trigonometria, de legalább nem szabdalták szét reklámokkal. A film után következett az adászáró himnusz, amire általában felébredt az egész család, és ment mindenki lefeküdni (sokan biztos emlékeznek még a himnusz kezdősorára, mely egy különösen ritka színvakságról referált a hallgatóságnak: Trei culori cunosc pe lume…). Szombat-vasárnaponként már jobban elkényeztettek, olyankor délután is volt adás, például a Gala desenului animat, ami viszont meglehetősen igényes elnevezésnek tűnt, lévén, hogy a rajzfilmgála valójában tíz perc Popeye-t vagy Tom és Jerryt jelentett. Humorműsorban sem szenvedtünk hiányt: ez A nevetés kaszkadőrei fantázianevet viselte, szintén negyedóránál rövidebbre szabták, és Chaplin meg Stan és Bran bináris variálásában merült ki. Aztán volt még egy furcsa angol bábfilmsorozat, a The Muppet Show, amiből kábé húszpercnyiket toltak vasárnaponként, és ez nagyjából elégnek is bizonyult, legalábbis nekem, mert a mai napig se értem, hogy mitől volt vicces, illetve azt se tudom, hogy egyáltalán az volt-e. Ezenkívül weekend délutánonként részleteket közvetítettek a Megéneklünk, Románia álnéven futó kommunista Megasztárból, és nyomattak bőven román könnyűzenét is (legalább annyira minőségi volt, mint a mai). De szervíroztak humoros jeleneteket is, olyan zseniális duókkal, mint például Stela Popescu és Alexandru Arşinel, vagy Nae Lăzărescu és Vasile Muraru; a kortárs nagyok közül talán csak a két szomszédnénis fiú, Bálint Ferenc és Tóth Szabolcs említhető velük egy lapon. Habár a szocialista retorikától nem állt távol az „ép testben ép lélek” elszólás, a tévében alig mutattak sportot; gyakorlatilag csak tornát és műkorcsolyát bámulhattunk a fekete-fehér képernyőkön, melyeknek azonban a tömegsportolásra mozgósító ereje viszonylag csekélynek bizonyult. Focimeccset sose közvetítettek, még a nagy nemzetközi tornákat sem; egyáltalán semmilyen „élő” műsor nem kerülhetett adásba, még színházi előadás se – egyenesen rettegtek, hogy bármi történik, és kész a baj. Valamit megérezhettek a csávók: az 1989. december 21-i, Bukarestbe összehívott nagygyűlés volt az első élő közvetítés…

 Mozi. Mozik szempontjából nem panaszkodhattunk: a ma (még) fungáló egyetlen mozival szemben összesen hat filmszínház volt Vásárhelyen; négy a központban, egy-egy a Kövesdombon, illetve a Meggyesfalvi negyedben, plusz még egy törpemozi is (ebben nem törpés filmeket vetítettek törpéknek, hanem báb-, animációs és rajzfilmeket gyerekeknek). A játszott filmeket illetően már csehebbül álltunk: szigorúan be volt szabályozva, hogy a hazai remekművek mellett – alapvetően kétfajta román film létezett: a nemzeti öntudatot erősítő, hosszú lére eresztett, dögunalmas történelmi filmek, valamint az übergagyinál is gagyibb komédiák – mely típusú mozik nincsenek káros hatással a sokoldalúan fejlett szocialista elvtársak, elvtársnők és elvtárspalánták mentálhigiénéjére. Így engedélyezett volt mint műfaj a western, az indiai csöpögős-szirupos szerelmes film, továbbá az olasz akció-, helyesebben pofozkodós komédiák (elsősorban a Bud Spencer–Terence Hill páros főszereplésével), a francia rendőrburleszkek (Luis de Funes-s csendőrsorozat), valamint a Csillagok háborúja trilógia. Utóbbit minden mai harmincas vásárhelyi férfi még mindig kívülről fújja: a hat mozi közül valamelyikben mindig műsoron volt, éveken keresztül. Ugyancsak kellemes emlékek fűzik említett célcsoportot a három-négyórás indiai szerelmetes szuperprodukciókhoz, amelyekben minimum két órán keresztül csak némán szenvedtek vagy énekeltek, de mi vajmi keveset törődtünk a füstösök balga románcával, inkább a nővé válás korai szakaszába érkezett osztálytársnőink domborzati formáinak manuális feltérképezésével foglalatoskodtunk. Magyar filmet szinte egyáltalán nem hoztak be, de a Szerelem első vérig cíművel valamiért kivételt tettek; legalább tizenötször néztük meg, ugyanis az egyik jelenetben két másodpercre kivillant a főszereplő csaj egyik (bal) cicije, amit akkora érdeklődéssel vártunk minden egyes alkalommal, hogy percekkel korábban még a kartográfiai tevékenységet is felfüggesztettük. Könnyen elképzelhető hát, mily hatalmas mérföldkövet jelentett kamaszkori szexuális fejlődésünk göröngyös útján a videómagnók megjelenése…

 Videózás. A képmagnók vagy videók a nyolcvanas évek közepének az elején jelentek meg. Egyáltalán nem volt gyerekjáték beszerezni; eleinte csak azok a szerencsések jutottak hozzá, akik Drezdánál nyugatabbra utazhattak, vagy akiknek a Svédországba, Izraelbe, Kanadába stb. emigrált (értsd: szökött) rokonok, barátok, ismerősök küldték csomagban – általában háromból kettő célba is ért, és ez igen jó aránynak számított. A kevésbé tehetős itthon maradottak rendszerint rögtön el is adták, lévén, hogy a reális értékéhez (párszáz dollár) képest elképesztő árat fizettek érte: ötven-, de jobb készülékek esetében akár hatvanezer lejt is (csak összehasonlításképpen: hetvenezerbe került egy vadiúj 1300-as Dacia). A látszat ellenére nem volt ez olyan rossz befektetés (ha futotta rá), mert aztán szép lassan megtérült, éspedig a gruppenvideózások által. Nem kell rosszra gondolni; mindössze annyit fed ez a pikánsnak tűnő kifejezés, hogy szombat esténként összecsődítettek egy nagyszobányi embert, akik 50–60–75 lej kicsengetése fejében – hat lej volt egy mozijegy! – egy-egy széken, hokedlin, rosszabb esetben a fotel vagy kanapé karfáján gubbasztva, reggelig bámulták a Zs-kategóriás akciófilmeket, a hongkongi kapálózós blődségeket, valamint a német pornó gyöngyszemeit. Rendszerint egy akció – egy karatés – egy pornófilm volt a standard felállás, majd kezdődött a ciklus elölről, ameddig a résztvevők bírták. Érdekes, hogy amíg az első két kategóriába tartozókat már másnap délutánra elfelejtettük (habár nem is nagyon volt mit megjegyezni), addig a borotválatlan bajor fogadós- és tehenészlányok hétpróbás torkából fel-feltörő „oh, Günther, du bist ein animal!”, „schneller, meine Liebe, schneller, schneller!” és a „du spritzt gut” sóhajtások egy életre beleivódtak a hardverbe. Ennyit bármelyik videó(de)generációs pacák tud németül még ma is. Pirkadat tájékán aztán egyre mérséklődött a dolog élvezeti érteke: megjelent a reszketés! Egyrészt elkezdett reszketni a fejünk a 10–12 órás egyhelyben guvadástól és a fáradtságtól, másrészt – és többnyire aszinkronban – elkezdett reszketni a kép is, ami a készülék túlmelegedésére hívta fel a lankadó figyelmet ily látványos módon; ideje volt szedelőzködni és hazabattyogni. Később, néhány év multával, ahogy kezdtek elterjedni és ezzel párhuzamosan olcsulni, egyre több háztartásban jelentek meg, és az egész éccakás, maratoni videózásoknak egyszer s mindenkorra befellegzett. Ja, és még valami: a videókazettákat sose tasakban vagy táskában szállítottuk ából bébe, hanem kizárólag kézben, ohne zacskó, hogy mindenki lássa; videózni egyszerűen cool volt. Még akkor is, ha a kézről kézre járó jobb filmek a megtekintések számával egyenes arányban váltak egyre élvezhetetlenebbekké, ugyanis a kazettában levő mágnesszalag minden egyes lejátszáskor kopott egy cseppecskét. Pedig mi már akkoriban is HD-readyk voltunk…

Zene. Kétféle hanghordozó volt ismeretes akkortájt: a családi pizza nagyságú bakelit hanglemez, valamint a cigisdoboz méretű (csak fele olyan vastag) audiokazetta, a lejátszásukra rendszeresített készülékeket pedig lemezjátszónak (pick-up), illetve kazettás magnónak, egyszerűbben kazettofonnak vagy kazinak hívták, hívtuk. Az orsós magnók a nyolcvanas években már kezdtek kimenni a divatból; egyrészt a kazikat sokkal könnyebb volt kezelni – ma ezt úgy mondanánk, hogy felhasználóbarátabbak voltak –, másrészt üres audiokazettát még csak-csak, ellenben magnószalagot egyáltalán nem lehetett kapni, ezért a szerencsétlen magnósok csak annak árán tárolhattak új zenéket, ha feláldozták régebbi felvételeiket. Hanglemezeket értelemszerűen csak külföldről lehetett beszerezni; a hazai lemezkiadás kizárólag román együttesekben, énekesekben és énekesnőkben gondolkodott, mi viszont már akkor is az AC/DC-t és az Iron Maident preferáltuk Corina Chiriac-kal vagy Gabriel Cotabiţával szemben. A drága kincseket aztán átmásoltuk az őscédéről az ős memory stickre, azaz a bakelit lemezről a kazettára; szerencsére ráértünk, mert egy negyvenöt perces album lemezről kazettára való „vételezése” egész pontosan negyvenöt percig tartott (a kazettáról kazettára másolás sem ment gyorsabban). Ha valakinek esetleg nem lenne világos, szemléltetem egy mai példával: ez nagyjából azt jelenti, nagyságrendi szempontból, mintha egy DVD megírása nem néhány percet, hanem kis híján három napot venne igénybe, ugyanis kábé 80–85 album fér rá egyetlen DVD-re, mp3 formátumban. Az outdoor zenehallgatás élvezetétől sem voltunk (teljesen) megfosztva: rendelkeztünk kis sétálómagnókkal (walkman), amelyek még a télikabát zsebébe se nagyon fértek be, de mi nem restelltük a nadrágszíjunkon viselni. Általában két ceruzaelemmel működtek, és ezzel volt egy kis bibi: a tartós elemet vagy akkut enyhén szólva nem dobálták utánunk, ezért a kis villanymotorral működő minikazi valamivel hamarabb lefáradt, mint a Duracell-nyuszi; két-három kazetta meghallgatása után rakhattuk bele… az újakat.

( – folyt. köv. – )

Share Button
Ennyien olvasták: 162

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

1 Hozzászólás

  1. laci március 13, 2017 at 4:56 du.

    Sziasztok,
    érdemes lenne ezt a témát kissé részletesebben kifejteni – különös tekintettel a mozik nevére (amikre már nem emlékszem), vagy sajátosságaikra ( cigizés – magozás a hátsó sorban, Jóckáék és társaik bekiabálása a csókolózásos jeleneteknél, ügyeskedő jegyseftelésük az Artenál. sötöbö.

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.