Központ
2017. november 24. péntek, Emma
Borús
Ma
Borús
Helyenként felhős
Holnap
Helyenként felhős
Borús
Vasárnap
Borús

Vásárhely retró (II.)

Központ augusztus 24, 2011 Egyéb

RetroVásárhely retró (II.)

 Több mint húsz év telt el a gengszterváltás óta, ezért arra gondoltunk, talán nem ártana a fiatal és nagyon fiatal generációt valamennyire „képbe hozni”: vázolni röviden a ’89 előtti állapotokat, (meg)ismertetni az akkori hétköznapi (és elsősorban vásárhelyi) viszonyokat. De nemcsak a tizen- és huszonéves olvasókat vesszük célkeresztbe; reményeink szerint az idősebbek figyelmét is felkelti a több részesre tervezett visszaemlékezés, és szívesen nosztalgiáznak egy-egy kicsit, velünk együtt. Természetesen meg sem próbálunk átfogó, mindenre kiterjedő és részletekbe menő képet adni az akkori helyzetről, csupán a fontosabbnak és érdekesebbnek vélt dolgok felületes áttekintésére szorítkozunk. Mint ahogy a Ceauşescu-éra teljes huszonöt évét is képtelenség lenne alaposan kielemezni, főleg terjedelmi okokból; a leírtak elsősorban a diktatúra utolsó néhány évére (1984–1989) vonatkoznak.

 
Üzletek


„N-avem carne, n-avem linte, si trăim ca Kunta Kinte.” (Népszerű mondóka a nyolcvanas évekből; Kunta Kinténak hívták a Gyökerek című tévésorozat rabszolga főhősét.)

Alimentara (élelmiszerüzlet). Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepén már minden alapélelmiszert jegyre adtak: cukrot, olajat, vajat, húst, akárcsak a kenyeret és a benzint. Eleinte meg is kapta mindenki a havi(!) fejadagját: fél kiló cukor, fél liter olaj, egy csomag vaj, fél kiló hús, aztán lassacskán már csak nem kis szerencsével és hatalmas sorok kiállásával lehetett hozzájutni. (Mint amikor új csávó kerül a cigányzenekarba, és egy darabig némán tűri, hogy a prímás minden este szétosztja a lóvét, de ő nem kap semmit, aztán egyszer összeszedi a bátorságát és megkérdi: há’ nekem nem jár semmi, vakujjál meg? Járni jár – feleli a dádé –, csak nem jut.) Egy tavalyi jegyzetben már szóba került az akkori (’89 előtti) árukapcsolás, de talán nem árt feleleveníteni a tanultakat… Szóval: bevett szokás volt az élelmiszerboltokban (is), hogy eladhatatlan és/vagy ehetetlen dolgokat összecsomagoltak eladható és többé-kevésbé ehető termékekkel. Így például harmincdekányi mócsingos disznóhús mellé odapasszintottak több kiló fagyasztott zöldséget, elsősorban paprikát és paradicsomot – ezek mindössze annyiban különböztek a mai mirelit termékektől, hogy már félig megrohadt állapotban fagyasztották le őket. Ugyanígy, húsz deka felvágott (értsd: szalonnaszalámi vagy kenhető parizer) megvásárlásakor automatikusan járt neked (persze ki kellett fizetni) egy doboz vietnámi rákpehely, ami valójában csupáncsak két szépséghibával bírt. Egyrészt nem volt miben kisütni – az a havi feles üveg olaj kellett a rántáshoz, rántottához, szójafasírthoz meg egyéb ínyencségekhez –, másrészt még hermetikusan bezacskózva is olyan penetránsan büdös volt, mintha nem is rákpehely lett volna, hanem minimum görénychips. És árultak még egy érdekes dolgot: zacskós (összetört) tojást! Bizony! És még örült is neki, aki hozzájutott, ugyanis a tojásadag is tudományosan ki volt mérve, nehogy már magas koleszterinszint-problémák keserítsék az elvtársak dolgos mindennapjait: nyolc darab járt fejenként. Havonta.

Gostat. A Gostat nevű „vásárcsarnok” a főtér felső részén, a katolikus templom szomszédságában várta a betérőket; két részre tagolódott: a jobb oldali zöldségesként, a bal oldali felvágott- és húsrészlegként üzemelt. De csak elméletileg, mert a nyolcvanas évek derekán a zöldségszekcióban már csak almát kínáltak (amit a diákok szedtek le a környező gyümölcsösökben tanulás helyett, de erről bővebben majd egy következő részben), a felvágottaknál pedig mustárt és ecetet lehetett beszerezni, azt viszont akár angróban is. A bejárattól balra egy szerény kis talponálló étkezde árválkodott, ahol talpon állni remekül, étkezni már kevésbé lehetett. Azaz néhanapján úszkált egypár előre megfőzött, Trandafir kolbásznak csúfolt, alkar vastagságú mócsinghurka valami langyos, zsíros mosogatólével teli fazék tetején, de azt mondtuk, hogy akkor már inkább alma mustárral. Ja, és a kongó hodály északi végében díszelgett egy hatalmas (kábé 4x3x1,5 méteres), gyönyörűen kicsempézett akvárium; tíz év alatt háromszor, ha láttam bennük pontyot, de mindig hamarabb elfogyott, mielőtt „odaért volna a sor”, azaz én a sorban. Aztán egy szép napon gondoltak egyet, leeresztették belőle a poshadt vizet, feltöltötték földdel, és beültették muskátlival. Egész ízlésesre sikeredett, habár tehettek volna tavirózsát is, és akkor megspórolják azt a pár köbméter ősi román földet.

Secera. A vásárhelyi szocialista Baumax és Praktiker (egyben) a Román Kommunista Párt zászlaján díszelgő és a kalapáccsal közösen nem gyengén horogkeresztre emlékeztető alakzatot formáló sarló nevet viselte. Egyszerre volt szerszám-, barkács- és hobbibolt, ahol nagyjából a következőket lehetett kapni: sarlót, kalapácsot, talicskát, ásót, kapát (nagyharangot nem), vasreszelőt, fejsze- és lapátnyelet, csavarhúzószettet (amelyben a legkisebb csavarhúzó feje csak egy számmal volt nagyobb, mint a villanykapcsolóknál, fali csatlakozóknál stb. használatos csavarok), vasfűrészlapot, bicikli-szelepgumit, valamint különböző méretű zsanérokat (csuklópánt). Utóbbiakkal mindössze két gond volt: vagy nem nyitódtak, vagy nem csukódtak, attól függően, hogy milyen pozícióban szerelték össze őket. Elnézést: szereltük össze, merthogy nemcsak almát szedni vitték el a diákokat két hétre a tanév elején, hanem minden évharmadban, műhelygyakorlat címen vasat reszeltettek a nebulókkal alagsori, levegőtlen, penészes lyukakban, két-három héten át, de erről is bővebben majd később. Ahogy a nagy Sztálin imígyen szólott anno a literátorokhoz: „Írók, alkossatok remekműveket!”, a honi illetékesek ekként gondolkodhattak: „Elvtársak, barkácsoljatok méretes dolgokat!”, lévén hogy százasnál (tízcentisnél) kisebb szöget csak nagy mázlival lehetett kifogni. Bizonyára megvolt ennek is a maga logikája: minél kisebb a szeg, annál könnyebb melléütni, és szitkozódnak meg káromkodnak az emberek anélkül is épp eleget.

Konszignáció. Magyarul bizományi; ez volt a kedvenc üzletünk, azon egyszerű oknál fogva, hogy olyasmiket árultak benne, amit máshol nem: „éneklős” és számológépes kvarcórát, nyugatnémet horgászbotot, orsót, külhoni síbakancsot, sílécet; használt, de márkás rádiókat, kazettofonokat, fényképezőgépeket; számológépet, nem fakeretes régeni, hanem karbonszálas teniszütőt; (többszörösen) levetett külföldi csizmákat, sportcipőket stb. Baromi drága volt minden, de úgy is örvendtünk, hogy egyáltalán hozzájutunk jobb cuccokhoz. Szintén a konszignációkban kapható, nagylexikon vastagságú nyugatnémet divatlapok és termékkatalógusok (Otto, Neckermann und so weiter) jóvoltából értesültünk arról is, hogy mi mindenhez nem; ezek kézről kézre jártak, és – az intenzív szalivatermelődés következtében – nem csak az észbontóan dögös fehérneműkben domborító dajcs manökencicás oldalaknál voltak összeragadva…

Dolláros üzlet. Ha a konszignáció a ritka, drága és vágyott portékák boltja volt, a dolláros üzlet was maga a Kánaán: finomabbnál finomabb, eredeti külföldi italok – Teacher’s viszki, Havana Club rum, Cinzano, Martini stb.; manapság totál banálisnak számító, de akkoriban elérhetetlen
csemegék – ananász- és mandarinkonzerv, csokoládé, mogyoró, füge, szemes(!) kávé…; külföldi cigik, szivarok meg egyéb dohánytermékek; satöbbi… Csakhogy volt ám egy aprócska problem: talán meglepő, de a dolláros üzletben kizárólag dollárért tudtál (volna) vásárolni, viszont az egyszerű, de még a középszerű halandónak sem lehetett hivatalosan valutája, pláné nem amerikai dollárja. Persze, valamennyi azért mindenkinek volt, de kevesen reszkírozták, bármennyire is csorgott a nyáluk, hogy engedjenek a kísértésnek, mert rövid időn belül a Borsos Tamás utcai csávók (ott volt a szeku főhadiszállása) egy kicsit megkérdezték volna, hogy honnan is van kendnek dolcsija, elvtárs? Úgyhogy a dolláros üzletből gyakorlatilag csak külföldiek vásároltak, akiknek kábé annyira mentek különlegesség-számba a felsorolt termékek, mint nekünk. Ma.

Gospodina. Manapság már csak gazdasszonyt, háziasszonyt jelent, anno viszont egy üzletféleség is ezt a nevet viselte: jobbára kész ételeket árusítottak benne, de már nem emlékszem kristálytisztán, hogy ott helyben is el lehetett-e fogyasztani a gasztronómiai csodákat, vagy csak elvitelre szánták, tulajdonképpen mindegy. Azzal is bajban vagyok, hogy mi mindent kínáltak… Talán egy-két dolog kimarad a felsorolásból, de az tuti, hogy volt töltött tojás, majonézes krumpli, halpaszta, ikrasaláta, ránézésre bécsi szeletnek tűnő rántott parizer, szójafasírt és „böfsaláta”. Meg mernék esküdni, hogy utóbbit az említettek maradékaiból csandargatták össze, ugyanis az elegyet képlékennyé és ungusztiőzzé tevő majonézen kívül a figyelmes fogyasztó egyaránt fellelhetett benne tojás- és krumplidarabokat, fasírtbukátákat, parizervég-csonkokat, és az egésznek volt egy meglehetősen pregnáns hal-utóíze, ami arra engedett következtetni, hogy a maradék halpasztát is sajnálták ellökni. Ezzel együtt a gospodinákat sűrűn látogatták az akkori gospodinák, mivelhogy Hellast (citromsóból facsart citromlevet) és maszlinát kizárólag eme közéheztetési egységekből lehetett beszerezni.

Kölcsönzők. Először is a videokazetta-kölcsönzőket illik említeni; rengeteg volt a városban, talán tíznél is több. Drákói szigor uralkodott mindenikben: ha késve, vagy neadjisten visszatekeretlenül(!) merészelted visszavinni a kikölcsönzött kazettát, büntetést fizettél, és ha nem okultál belőle, a második-harmadik ilyen kihágásnál egyszerűen kizártak!
A Bolyai utcában, a mai kínai étterem helyén fungált kölcsönzőből sátrat, hálózsákot, hátizsákot, gumimatracot, sílécet, síbakancsot és egyéb, a mother nature lágy ölén való időtöltéshez szükséges utenzíliákat lehetett kölcsönözni. Nem bonyolított le túl nagy forgalmat, mivel kevesen fetrengtek bele szívesen olyan sátorba, hálózsákba, melyben már ki tudja hányan aludtak (és ki tudja miket műveltek), ráadásul üzletben is lehetett kapni, és nem is volt túl drága. És volt még egy ok: a sátor akkoriban nem csak alvó- és dugóhelyül, hanem dugihelyül is szolgált. Úgy bizony; a két-háromévente engedélyezett kelet-európai „körutazás” (Magyarország–Csehszlovákia–NDK) alkalmával sokan a sátorcsőbe rejtettük a két világlátás közötti időszakban összegyűjtögetett néhány ezer forintocskát és párszáz keletnémet márkát: a bankókat szivarszerűen összesodortuk, rátekertünk annyi celofánt, hogy jól szoruljon a csőben, és beletuszkoltuk. Kiszedni belőle már körülményesebb foglalatosságnak számított, bámultak is a más országokból érkezett turisták a drezdai kempingben, hogy vajon miféle képzeletbeli zenekarnak vezényel a sátorcsővel ez a marha már egy fél órája…

( – folyt. köv. – )

Share Button
Ennyien olvasták: 202

Hozzászólások

hozzászólás

About The Author

Szóljon hozzá

Biztonsági kérdés: Time limit is exhausted. Please reload CAPTCHA.